Nos, kedves naplóm, kedves pajtársak, kezdjünk bele a sztorizgatásba, azaz most jól megmondom, hogy mi az újság.

Asszem legjobb, ha az elején kezdem. Na annyira nem mennék vissza, hogy ki is vagyok, meg mit akarok, mert feltételezem, hogy olvasóim rendekeznek bizonyos alaptudással about me. :)
A repülőút Pestről Isztambulba elég sima volt. Felszálltunk, hozták a kaját, ami finom volt (grillcsirke, grillezett zöldségek, saláta, olivaolajos öntet, süti, víz... meg benyomtam mellé egy viszkászt is, h bátrabb legyek ehhe), megettem, és még nem ért oda a csajszi a kávéval, mikor már el is kezdtünk süllyedni a leszálláshoz. Szal ez hamar eltelt, nem úgy, mint a várokázási idő az isztambuli reptéren. Kiálltam egy háromnegyed órás sort a passport checkhez, miután volt még kb 2,5 órám a denizli-i járatig. Ami ahhoz kevés persze, h szétnézzek a városban. De elvoltam, átmentem a helyi járatos terminálba, kimentem kicsit, beleszagoltam a török levegőbe. Ja, meg írtam sms-t megint Gokhannak (a hely AIESECes boss), hogy jó lenne, ha végre visszajelezne, hogy tudnak az érkezésemről, és megnyugtathatna, hogy várni fog valaki. Persze választ azt nem kaptam. Aztán közeledett az idulás tervezett ideje, úh. bementem a lounge room-ba. De semmi info nem volt a gépemről, vagyis láttam kiírva, hogy a 101-es kaputól indul, de a beszállítást nem kezdték még meg, pedig már csak 5 perc volt az indulásig. De ekkor már sejtettem, hogy nem indulunk majd el időben, mert az összes járatnak ki volt írva kb 45-60 perc késés, de az enyémnek ekkor még nem. :) Aztán kijött egy néni, aki elmondta, h inkább a 106-os kapuhoz vonuljunk át, mer majd onnan megyünk. Átmentünk. Ott szóbaelegyedtem egy faszival, aki láthatólag nem török volt. Ő elmondta, hogy ezeken a dolgokon igazán nem kell meglepődni, itt minden így megy. :) Majd csak lesz valami. Aztán mondták, h egy szinttel lejjebb kéne menni, mert majd a 405-ös kaputól megyünk, és egy óra késéssel. :) De nem aggódtam, elbeszélgettem a spanyol üzletemberrel, aki a Jesus névre hallgatott. Mikor mondtam, h Pestről indultam, azt hitte, valami európai körúton vagyok. Úgy gondolta, hogy angol vagyok, szal megdícsérte a nyelvtudásomat, de mondtam neki, hogy ez nálunk normális. :)
Végre aztán elindultunk. Ez az út már nem volt annyira sima, ám sokkal rövidebb. A gép eléggé fickándozott, és a leszállási procedúra is olyan volt, hogy ha ezt én repültem volna a szimulátorral, inkább visszatöltöm, hogy megpróbáljam újra. :D Ilyen utolsó pillanatban élesen ráfordulós, a gépet eléggé odabaszós, pattogós leszállás volt. A helyzetet súlyosbította, hogy mellettem egy török gyereknek már sztem lepergett az egész élete a szeme előtt. Reszketett, mint a nyárfalevél, ráfért volna egy Bud Spencer féle ötperces érzéstelenítés. :D
Túléltük. Legnagyobb meglepetésemre a csomagom rendben megérkezett. Kimentem a reptérről, természetesen kutya sem várt rám. Nézelődtem, h hátha, de nem. Aztán felhívtam Gokhant, aki másodjára már fel is vette. Elmondta, hogy hát a reptéri busszal kéne nekem bemenni Denizlibe. Miközben ezt vázolta, az a busz el is hagyta a helyszínt... Ehhe. Na elkezdtem ott érdeklődni, meg mondtam egy taxisnak, hogy hova kéne mennem. Az következő probléma, hogy itt nem beszélnek az emberek angolul. Erre amúgy a spanyol mókus fel is készített. De volt egy nő, aki tudott. Na akkor felhívtam Gokhant, hogy mondja el a nőnek, hogy hova kell mennem, aki törökül elmondta a taxisnak. Közben besegített egy másik faszi is, mer a nő lelépett egy szép dacia kombival :D (Vagyis itt az Renault) Következő kérdés az ár volt, mert ugye egy laza 65km-es fuvarról volt szó. 50 turkish lira-ban egyeztünk meg, ami kb 35 dollár. Aprópopó, persze lírám az még nem volt, csak dollár, de a taxis az rugalmasnak tűnt ezügyben. Na elindultunk a nagy útra.
Kb háromnegyed óra volt beírni a városba, ezalatt volt alkalmam tanulmányozni a közlekedési szokásokat. Az egy dolog, hogy gyorsan mennek, de vannak itt finomságok:
- Sávok? Felejtsd el. Keresztbe kasul, össze vissza ólálkodnak. Jobb kanyarnál a leállósávon. Előzésnél csak úgy csordogálunk egyik sávból a másikba. Nagyon profin kialálják a másik autó mozgásából, hogy mit akar. :D Ja, és az tök normális, hogy egy háromsávos úton négyen állnak egymásmelett a lámpánál. :D
- Index? Felejtsd el. Itt nem indexelnek, hanem dudálnak. A városban a sávváltást is, meg a kikerülést is dudával jelzik. Meg sztem csak úgy spontás is dudálgatnak, mer már megszokták. Megy egy autó a tök üres utcán, és dudál egyet. :D Meg ezek a "buszok", amikről mindjárt szót ejtek, szal ezek is ha látnak egy gyanús törököcskét, aki úgy áll a járdán, minha buszt várna, akkor rádudálnak, hogy "Buszra vársz, more?". Ha az visszainteget, akkor megálló van :D
- Itt a gyalogosok kutyák. :D Még a magyar szintet is bőven felűlmúlja. Elég Ultimate survival feeling itt átmenni az úton, mert nem lassítanak ám a kedvedért.
- Akkor essen itt néhány szó a tömegközlekedésről. A helyi járatok ilyen lepattant régi Peugeot mikrobuszok, amiknek a közepén egy ajtó van nyitva. Ha olyan jön, ami jó, akkor le kell integetni bizonyos helyeken. Bepattansz, és adsz egy lírát a sofőrnek. Ha tele van a cucc, akkor ketten még beférnek a vezető mellé :D

Na térjünk vissza az érkezéshez. Bent a városban megálltunk ott, ahol kellett. A taxis felhívott vkit, h mennyi is a dollár, váltott nekem 100-at, kifizettem. (Amúgy utólag kiderült, h egész jól váltotta, szal szerencsére nem lettem megszopatva.) Felhívtam megint Gokhant (by the way: asszem lesz egyfajta telefonszámlám, anya...), aki ottermett egy percen belül. Vázolta, hogy lakás addig nem lesz intézve, amíg a többi gyakornok nincs itt, mert az drága lenne, hogy egyedül lakok valahol. (Ja, mert aki nem tudja, 10 gyakornokot keres a cég. Ebből ketten vagyunk meg fixen, de még csak én vagyok itt.) Szóval a megoldás, hogy nála lakok. Egy darabig, vagy ki tudja. A lakása - engetessék meg, hogy ezt mondjam - elég lepukkant. Bár itteni viszonyoknak bizonyára megfelel. Elég koszos, asztal meg szék az nincs, szekrény se nagyon. Meg büdi van kissé, ami köthető az itteni tisztálkodási szokásokhoz is, you know. (Kicsit furán néznek, hogy miért tusolok minden nap.) Szal az ágynemű is ilyen jellegű, amit kaptam. Nem tiszta. És mosógép az nincs, szal a szennyest sem tom még, hogy hogy fogom menedzselni. Na mindegy, ezek olyan dolgok, amiket egyenlőre nem élek meg túl nagy fájdalomnak, majd csak alakul valahogy.
Az első éjszaka egész jól aludtam. Jah, azt nem mondtam, hogy hárman lakunk, mert most itt kempel a shanghai-i LC vezér is. Hajnal 5-kor érdekes élmény ért. Valami furcsa török zene szólt 5 percig az utcáról, de mocskos hangosan. Másnap kiderült, hogy ez mindennap így van, napi 5-ször, ez az imádkozási időt jelzi. :) Tényleg érdekes.

Na beszéljünk egy kicsit a gyakorlati részéről az ittlétemnek, mert ez egy kicsit már aggasztóbb, de azért még nem kétségbeejtő. Szóval. Nem egészen úgy vannal a dolgok, mint ahogy erről szó volt. Most úgy érzem, hogy kicsit érthetetlen, hogy miért kellett ilyen sürgősen kijönnöm. Ugye azt említettem, hogy egyedül vagyok itt, a többiek csak ki tudja mikor érkeznek, 8-an még ki sincsenek választva. És mivel orientációval, betanítással kezdünk, kicsit félek tőle, hogy nem tudok majd dolgozni, amíg a többiek nem futnak be. Ez azért kérdéses számomra, mert a céget még nem láttam, nem beszéltem onnan senkivel. Mert itt mindenki kurva busy, nem érnek rá. Tegnap 5 órát ültem az AIESEC irodában, a laptopom nem volt nálam, és nem tudtam mit csinálni, mert Gokhan is elfoglalt volt. A céget felhívta, mer cseszegettem, hogy intézzünk már valamit, de nem vették fel. Ma sikerült őket elérni, elvileg nemsoká találkozunk az egyik helyi bossal, akkor talán majd tisztábban fogok látni. Lényeg, hogy nem hiszem, hogy azért fizetést kapnék, hogy itt vakarom a tököm...
Ja, ami még elég megelpő volt, hogy kiderült, nem Denizliben van a meló. Itt csak az orientation period van, aztán át leszünk pakolva Isztambulba. Ami egyrészt jó, mert sokkal európaibb város, meg az tényleg frankó hely, de azt mondják, hogy sokkal drágább. A 400 dolláros fizum itt több, mint elég állítólag, de ott 1000$ az olyan átlagos szintecske. Úgyhogy remélem, a cég ezt majd szem előtt fogja tartani.
Erről ennyir egyenlőre.

A mai napom is hasonló a tegnapihoz, bent vagyok az office-ban az AIESECesekkel, dumálgatok egy koreai sráccal, aki szintén gyakornokoskodik itt (bár azt mondta, hogy hosszú sztori, hogy miért csak VOLT egy cégnél, most ő is beszélni akar az én cégem emberével, hátha dolgozhat majd itt... Ez is érdekes, bár kezdem már megszokni a török tempót.) Aztán mondom, nemsoká lehet, hogy találkozunk a csávóval. Lehet. A lehet itt tényleg nem biztos. :)

No, elég hosszúra nyúlt ez az első post, lassan be is fejezem. A városról még egy-két szót. A klíma elég brutál, nagyon magas a páratartalom, de felhőt még nem láttam. Éjszaka olyan 26-30 fokok vannak, izzadok, mint az a bizonyos kurvinyek a templomban. Jó kis fat burn program itt egyáltalán a lélegzés is. :D Az utcák szépek, furcsa keveredése van a növényzetnek, a fenyőktől a pálmafáig minden megtalálható, de tényleg szép. A város nagyon magas és szép hegyekkel van körbevéve, alföldi gyereknek ez lenyűgöző látvány. Ezt talán sikerül is megmutatnom itt egy fényképen. :)

Ennyi voltam most, remélem olvassátok majd, esetleg kommentelitek is serényen a dolgokat. :)

Csók nektek!